Az 1956-os magyarországi forradalmat a Szovjetunió véresen leverte. A szabadságharc ugyanakkor a mai napig központi eleme a magyar történelmi önmeghatározásnak.

 

A második világháborút követő idegen hatalom és a szovjetizáció az addigi keresztény-konzervatív monarchiában élő magyarok számára testidegen volt. Korlátozták a vallás- és véleményszabadságot, családok tömegeit deportálták, egy önkényen, terroron és koncepciós pereken alapuló megfigyelőállam épült ki. Ebben a helyzetben érződhetett felszabadítónak, amikor Sztálin halála után a szovjet diktátor addigi magyar helytartóját, Rákosi Mátyást eltávolították hatalmi pozíciójából.

Rákosi 1955-ös puccsszerű visszatérése után azonban jelentős mértéket öltött a terrorrezsim helyreállításától való félelem, a bizonytalanság és bizalmatlanság pedig átszőtte a mindennapokat. A hruscsovi desztalinizációs folyamat csak 1956 októberében vette kezdetét, a nyugati határokat aknamentesítették, az internálótáborokat felszámolták, a politikai foglyok pedig visszanyerték szabadságukat. A remény bizonyára az 1949-ben kivégzett Rajk László egykori külügyminiszter újratemetésével is fokozódott, ahol a 100.000 gyászoló részvételével rezsimellenes tömegdemonstrációvá vált a temetés.

16 követelés

Miután október 21-én Władysław Gomułkat az októberi lengyel forradalmat követően pártfőtitkárrá nevezték ki, sok magyar az emberarcú kommunizmusban, sőt, inkább magában a kommunizmus meghaladásában látta a kiutat. Az október 22-i diákgyűléseken 16 pontos követelést dolgoztak ki, melyben a szovjet csapatok kivonására, Nagy Imre miniszterelnökségére, a többpártrendszerre, valamint a sajtó-, szólás- és véleményszabadságra vonatkozó követelések is szerepeltek. Ezeket 1956. október 23-án az ikonikus Bem téren ismertették.

Itt áll a lengyel tábornok, Bem József szobra, aki az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc idején Magyarország oldalán harcolt a Habsburgok ellen. Az 1956-os fiatal forradalmárok így félreérthetetlenül utaltak 1848 szellemi örökségére. A hivatalosan a lengyel népnek szóló szolidaritást kinyilvánító gyűlés hamar önálló életre kelt. Több mint 100.000 fős tömeg vonult a parlamenthez Nagy Imre megszólalását követelve. A hirtelen megjelent politikus először elvtársként üdvözölte a demonstráló tömeget, jelentős megrökönyödést okozva a tüntetők körében.

Ezzel párhuzamosan egy másik küldöttség indult el a Magyar Rádió épületéhez, ahol a 16 pont beolvasását akarták elérni. A hírhedt ÁVH (államvédelmi hatóság) azonban éles lőszerrel tüzet nyitott, ezzel okozva az első halálos áldozatokat. A budapesti keményvonalasok a szovjetek segítségét kérték a „rend helyreállításához”, amit a magyar katonai alakulatok forradalmárokhoz való csatlakozása követett.

Szovjetek és magyarok ügye

Nagy Imrét október 24-én nevezték ki miniszterelnökké, így váratlanul egy fegyveres felkelés élén találta magát a korábbi „nagy testvér”, a Szovjetunió ellen. Míg ő és kormánya a néppel vállvetve harcolt a megszállók és elnyomók ellen, az állambiztonság és a kormánypárt összejátszott a szovjetekkel. Miután az ÁVH egységei október 25-én több tucat fegyvertelen civilt lőttek le hidegvérrel, a felkelők elfogott ÁVH-sokon álltak bosszút. Közben bátor magyar polgárok vívtak élet-halál harcot a betörő szovjet csapatok ellen.

Az árulás azonban kézzelfoghatóvá vált: amíg a szovjetek az októberi napok végén látszólag beleegyeztek a csapatkivonásról szóló tárgyalásokba, a háttérben már készítették a moszkvabarát kommunistákat a felkelés utáni időszakra. A későbbi főtitkár, Kádár János köré csoportosulókat november első napjaiban titokban Moszkvába reptették; ezzel egy időben pedig szovjet harckocsik sorakoztak fel Budapest legfontosabb csomópontjain.

A Maléter Pál honvédelmi miniszter vezette magyar delegációt november 4-én fogták el a tököli szovjet katonai bázison – nem sokkal azután, hogy ugyanott, egy díszvacsora keretében még a csapatok mielőbbi távozásáról szóló megállapodással hamis biztonságérzetbe ringatták őket. Hajnalban a szovjet tankok lerohanták a még alvó Budapestet. A felkelők reménytelenül alulmaradtak, és gyorsan fel kellett adniuk a harcot.

A sorsfordító november 4-ének kora hajnalán Nagy Imre a Parlamentben tartózkodott. Innen mondta el később világhírűvé vált rádióbeszédét, amelyben bejelentette a szovjet katonai inváziót, és a világ közvéleményének segítségét kérte. Ám nem történt semmi; a nyugati hatalmakat teljesen lekötötte a szuezi válság.

Még aznap reggel magyarok ezrei indultak útnak, hogy a Dél-Hanságon keresztül elérjék a biztonságot jelentő Burgenlandot – oda, ahonnan alig néhány héttel korábban szedték fel az utolsó aknákat. A miniszterelnök a jugoszláv nagykövetségre menekült, ahol egészen november 22-ig maradt. Mindszenty bíboros, akit csak az októberi napokban engedtek szabadon, az Egyesült Államok képviseletén talált menedéket, amelyet csak 1971-ben hagyhatott el.

Magának Nagy Imrének is a saját bőrén kellett megtapasztalnia a szovjetek ,,szavahihetőségét”. Noha szabad elvonulást ígértek neki, az épületből kilépve azonnal letartóztatták, majd egy koncepciós per után 1958. június 16-án kivégezték. Az árulás és a kettős játszma állandó kísérője volt ezeknek a forradalmi napoknak: amint Kádár kíséretével együtt visszatért Magyarországra, rádióüzenetet küldött a kelet-magyarországi Szolnokról, amelyben saját magának követelte a kormányzati hatalmat. November 7-i budapesti visszatérésétől kezdve Kádár 1988 májusáig maradt a magyar kommunisták főtitkára. Minden várakozást rácáfolva népies „nemzet atyjává” vált, ám az 1956-os események emléke egész életére rányomta a bélyegét.

Évtizedes tabu

A hivatalos történelempolitika sok évtizeden át szigorúan hallgatott 1956-ról. A kommunista hatalom egyszerűen csak „ellenforradalomnak” bélyegezte az eseményeket, elsőként Pozsgay Imre államminiszter – a későbbi Páneurópai Piknik fővédnöke – merészelte 1989 januárjában nyíltan népfelkelésnek nevezni. Végül a kivégzés 31. évfordulóján, 1989. június 16-án helyezték örök nyugalomra Nagy Imrét és mártírtársait. Az eseményen több mint 200.000 magyar vett részt, és ez az állami temetés lett az új Magyarország születésnapja. Nagy Imrét és társait 1989. július 6-án jogilag is rehabilitálták – pontosan azokban az órákban, amikor a bíróságtól nem messze elhunyt az áruló Kádár János.

A rendszerváltozás után a figyelem kezdetben kizárólag Nagy Imrére irányult, miközben ezzel párhuzamosan élt a „pesti srácok” legendája is – azoké a bátor fiataloké, akik fegyverek nélkül, reménytelen túlerővel szemben is felvették a harcot a szovjet tankokkal. Mindkét narratíva megállja a helyét: amíg a bátor magyar polgárok hősies fegyveres felkelést hajtottak végre, Nagy Imre óvatosan próbált lavírozni a diplomáciai és politikai intrikák sűrűjében. A két módszer együtt hozta meg a gyümölcsét: az 1989-es események végül teljes győzelemre segítették az 1956-os magyar felkelés nemes eszméit.