A május 13-án hivatalba lépett, Magyar Péter miniszterelnök vezette, új magyar kormány egyik külpolitikai célja az elmúlt években megromlott magyar-német államközi kapcsolatok helyreállítása, melyhez látszólag minden feltétel adott. A német belpolitika és közbeszéd elmúlt években tapasztalt átalakulása, valamint a Magyar-kormány felállása lehetőséget teremt arra, hogy a kapcsolatokat negatívan befolyásoló pártpolitikai és személyes ellentéteken túllépve normalizálódjon a két ország közötti politikai párbeszéd.

 

Ezeréves kapcsolatok

A magyar-német kapcsolatok alapját az ezeréves közös történelmi múlt és kulturális kötődés mellett a rendszerváltást megelőző és követő évtizedekben kialakult szoros gazdasági együttműködés alkotja. Mindemellett jelentős volt évtizedeken át a határnyitás és a Páneurópai Piknikből adódó nagy német szimpátia hazánk iránt. Kiváltképp érvényes volt ez sokáig a mindennapi emberek szintjén és a keletnémetek körében. „A Brandenburgi kapu alatti föld magyar föld” – így mondta Helmut Kohl. Ez a szimpátia-ív az utolsó időkben a politikai, pártpolitikai és személyes viszályok okán ellaposodott, a viszony elhidegült. Most viszont az új kormányzat friss lendülettel és az új kezdet erejével sokat tud tenni a magyar-német kapcsolatok javításáért.

A közvetlenül, illetve közvetve több százezer munkahelyet biztosító német vállalatok kiemelt hazai szerepvállalása közismert, a magyar külkereskedelem egynegyedét adó Németország stratégiai szerepe a magyar gazdaság szempontjából pedig megkérdőjelezhetetlen. Az elmúlt években hatványozódó politikai konfliktusok és a német gazdaság strukturális nehézségei ellenére Magyarország még mindig kiemelt befektetési célpontnak számít – elég csak az Audi, a Mercedes vagy a BMW gyárára gondolni, vagy a Rheinmetall hadiipari óriás elmúlt években eszközölt beruházásaira. Tény ugyanakkor, hogy a kiegyensúlyozott gazdasági kapcsolatok számára exponenciálisan növekvő terhet jelentett a kormányközi kapcsolatok romlása, a magas szinten zajló párbeszéd lehetőségeinek a megritkulása, valamint Budapest egyes – különösen a német kiskereskedelmi hálózatokat károsan érintő – gazdaságpolitikai döntése.

A magyar-német politikai kapcsolatok voltaképpeni megromlásának a gyökerei a 2015-ös migrációs válság kezdetéig nyúlnak vissza – bár a jogállamiság helyzetével és a 2010-es médiatörvénnyel kapcsolatban már ezt megelőzően is többször megfogalmazásra került német kritika, az első komolyabb ütközéspontot a 2015-2016-os események jelentették. Az ún. migrációs válság kezdeti fázisa során a restriktív magyar kormányzati álláspont teljes mértékben szembehelyezkedett az Angela Merkel (CDU) akkori német kancellár fémjelezte liberális migrációs politikával. Míg a harmadik Orbán kormány a schengeni határok védelmét tekintette fő prioritásnak és elsőként kezdett az EU külső határa mentén műszaki határzár építésébe, addig a német kormány humanitárius megfontolásokra hivatkozva lényegében zöld jelzést adott a Németországba irányuló tömeges illegális migrációnak. Az ezt követő időszakban még inkább felerősödtek a magyar migrációs politikával, illetve a jogállamiság helyzetével kapcsolatban megfogalmazott német kritikák, ugyanakkor a kétoldalú gazdasági érdekek, valamint a közös európai pártcsaládhoz (Európai Néppárt – EPP) való tartozás biztosította a feltételeket a politikai párbeszéd fenntartásához. Ennek jeleként Angela Merkel 2019-ben még Magyarországra látogatott, hogy Sopronban részt vegyen a Páneurópai Piknik és a határnyitás 30. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségeken. A látogatás ugyan túlmutatott a szimbolikán, de így sem tudta megállítani a kölcsönös eltávolodást.

Törés a politikai kapcsolatokban

A kétoldalú kormányközi kapcsolatokban bekövetkező törést végül nem a budapesti vagy berlini, hanem a brüsszeli események okozták. A magyar kormánypártokkal szemben az EPP-n belül egyes tagpártok, mindenekelőtt pedig a bajor CSU-t képviselő Manfred Weber frakcióvezető által megfogalmazott kritikák egy, előbb a Fidesz felfüggesztésében, majd a pártcsaládból való önkéntes távozásában kulminálódó konfliktushullámot idézett elő. Az ezt megelőzően számos, látszólag kibékíthetetlen konfliktust felülíró közös pártcsaládhoz való tartozás elvesztése egyúttal a CDU/CSU és a Fidesz/KDNP közötti pártkapcsolatok mai napig tartó erodálását is maguk után vonták. Különösen látványos volt a szakítás a CSU részéről, mely többek között a Fideszt tette felelőssé azért, hogy a Néppárt képviseletében végül nem Weber szállhatott harcba csúcsjelöltként az Európai Bizottság elnöki tisztségéért.  

Kevéssé meglepő módon a hárompárti baloldali-liberális Scholz-kormány 2021 végén való felállása és az Unió-pártok hosszú idő óta első alkalommal való ellenzéki szerepvállalása nem eredményezett változást a kapcsolatok dinamikájában. Az ukrán-orosz háború eszkalációja egy újabb kérdésben ütköztette az egymástól gyökeresen eltérő magyar és német kormányzati pozíciókat. Miniszterelnökként Orbán Viktor 2022-ben és 2024-ben is kétoldalú tárgyalásokat folytatott Olaf Scholz (SPD) kancellárral Berlinben, a folytatólagos párbeszéd kialakítását sem a német kormánnyal, sem pedig a Friedrich Merz újonnan megválasztott pártelnök alatt önön pozícióinak újra definiálásába fogó CDU-val nem sikerült elérni. Bár az előrehozott Bundestag-választásokat követően a 2025 tavaszától ismételten kényszeredett nagykoalíció (CDU/CSU-SPD) létrejöttét követően felálló Merz-kormány külügyminisztere, Johann Wadephul (CDU) tett egy kísérletet a bilaterális kapcsolatok normalizálása érdekében – a miniszter a Bundestagban felszólalva, feltételek és tartalmi megkötések mellet, a magyar kormány irányába való szimbolikus kéznyújtásról beszélt –, a kormánypártok közötti esetleges közeledést mégis felülírta a mindkét fél részéről tapasztalható kompromisszumkészség hiánya, valamint az ugyanezen évben megkezdődött politikai közeledés az AfD és a Fidesz között.

Kedvező feltételrendszer

A két ország viszonyát jellemző európai, bilaterális és pártközi konfliktusok fényében kevéssé meglepő, hogy a német politikai elit képviselői pártpolitikai hozzátartozástól függetlenül üdvözölték az áprilisi magyarországi országgyűlési választások eredményét. A Magyar Péter vezette magyar kormány megalakulását követően Merz kancellár ismételten gratulált a Tisza Párt vezetőjének, levelében hangsúlyozva a Németország és Magyarország között fennálló szoros partneri viszonyt, egyúttal berlini látogatásra is meghívva az új magyar miniszterelnököt. Markus Söder (CSU) bajor miniszterelnök pedig már a választások másnapján a sokáig kiemelkedően jónak számító, azonban a korábbiakban tárgyalt okok miatt hosszú évek óta lényegében stagnáló bajor-magyar kapcsolatok újraindításának fontosságáról beszélt, bejelentve a bajor-magyar kormányközi vegyes bizottságok újraindítását.

A helyzet tehát látszólag adott a kétoldalú kapcsolatok revitalizálásához. Az új magyar kormány megítélése német részről jelenleg egyöntetűen pozitív és várakozásokkal teli, a Tisza Párt révén megint van egy olyan magyar kormánypárt, mely tagja az Európai Néppárt európai parlamenti frakciójának. A felek közötti első nyilvános, magas szintű kapcsolatfelvételre ráadásul már jóval a választásokat megelőzően sor került. 2026 februárjában ugyanis Magyar Péter és Orbán Anita – akkor még külügyminiszter várományosként – Münchenben az ottani biztonsági konferencia keretében tárgyalt Merz kancellárral a Tisza Párt programjának prioritásairól, a tervezett reformokról, valamint az uniós források hazahozataláról. Hogy mennyire fontos a néppárti kapcsolat, azt Magyar Péter miniszterelnök első külföldi, varsói és bécsi útjai is mutatják, ahol az Európai Néppárthoz tartozó miniszterelnökök tárt karokkal üdvözölték, sőt a helyi lakosság köréből induló, spontán szimpátia nyilvánításokra is sor került a miniszterelnöki látogatás során.

A magyar-német kapcsolatok helyreállítását nagy mértékben elősegítheti, hogy a két ország korábbi kapcsolatát meghatározó több kulcskérdésben az elmúlt években a német kormányzati álláspont jelentősen közeledett a „régi/új” magyar pozícióhoz. Különösen igaz ez a megállapítás a migrációs politika, valamint kisebb mértékben az esetleges ukrán EU-tagság kérdésének esetében is. Míg 2015-2016-ban a restriktív magyar intézkedések egyik leghangosabb kritikusa éppen Berlin volt, addig mára az Unió-pártok is jóval szigorúbb migrációs politikát folytatnak, többek között ideiglenesnek szánt, de folyamatosan meghosszabbított határellenőrzéseket vezetve be Németország összes szárazföldi határszakaszán az illegális migráció visszaszorítása és a belbiztonság növelése érdekében. Az elmúlt években a két ország pozíciója ebben a kérdésben tehát látványosan közeledett egymáshoz, ugyanakkor a korábbi politikai és részben személyes törésvonalak megléte miatt a közös álláspont együttes képviselete nem merült fel – az áprilisi országgyűlési választások azonban új helyzetet teremtettek.

Kérdés mindazonáltal, hogy a Tisza Párt vezette kormány hogyan fog a gyakorlatban viszonyulni a 2026. június 12-én hatályba lépő uniós migrációs és menekültügyi paktum egyes elemeihez, különösen a kötelező szolidaritási mechanizmus eszközéhez. Az elmúlt évek „történelmi terhe” immár nem nehezíti a kapcsolatokat Ukrajna esetében sem. Bár az Oroszország által megtámadott országnak szánt 90 milliárd eurós EU-s közös hitel esetében a magyar vétót a választásokot követően még hivatalban lévő Orbán-kormány vonta vissza április végén, Magyar Péter már korábban jelezte, hogy megválasztása esetén a vétó feladása mellett Magyarország továbbra is kimaradna a hitel finanszírozásából, egyúttal pedig nem támogatná Kijev gyorsított EU-csatlakozását sem. A fenti példa jól mutatja, hogy a kormányváltást követően úgy javulhatnak a magyar-német kapcsolatok, hogy közben a politikai tartalom és pozíciók csak csekély mértékben változnak.