A bűvös 16. év: Amikor Németország 1998-ban a magyarországihoz hasonló hatalomváltást élt át

„Kedves barátaim, mindenekelőtt hálás vagyok mindannyiuknak […] ezen az estén, amely bizony egy nehéz este.” Bár hangvételükben nagyon hasonlóak, ezek nem a távozó magyar miniszterelnök, Orbán Viktor szavai a Fidesz-KDNP koalíció 2026. április 12-i választási veresége után, hanem német kollégájáé, Helmut Kohlé, aki 1998. szeptember 27-én, szintén 16 évnyi kormányzás után kellett, hogy fájdalmas választási vereséget szenvedjen el. Orbánt és Kohlt hosszú politikai barátság kötötte össze, a Fidesz és a német Unió-pártok pedig 2000 és 2021 között az Európai Néppártban (EVP) alkottak szövetséget. Orbán volt az utolsó külföldi állami vendég, aki 2016 áprilisában meglátogatta Kohlt annak ludwigshafeni lakásában, és aki Kohl 2017. július 1-jei temetésén a legszűkebb bajtársak körében gyászbeszédet mondott az „egység kancellárjáról”.

Újdonság a Német Szövetségi Köztársaság történetében: Az 1998-as teljes hatalomváltás

Az 1998-as Bundestag-választás közel 40 évvel a Német Szövetségi Köztársaság megalakulása után abszolút újdonságot jelentett. Korábban a kormányváltások mindig a koalíciós partner oldalváltása révén következtek be. Az 1969-es választások után az SPD kilépett a CDU/CSU-val alkotott nagykoalícióból, és az FDP támogatásával Willy Brandtot juttatta a kancellári székbe. 1982-ben az FDP váltott oldalt, megbuktatta Helmut Schmidt SPD-s kancellárt, és konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal Helmut Kohlt segítette hivatalba. Az ezt követő, 1972-es és 1983-as választásokon a választók utólag megerősítették ezeket a hatalomváltásokat. 1998-ban azonban a német választópolgárok először mondtak egyértelműen nemet a hivatalban lévő kormányra.

Orbánhoz hasonlóan – aki április 12-én így fogalmazott: „A választási eredmény számunkra fájdalmas, de egyértelmű. A kormányzás felelősségét és lehetőségét nem kaptuk meg.” – Kohl is már a választás estéjén elismerte vereségét: „A választók teljesen egyértelműen döntöttek. Sok sikert kívánok neki [kihívójának, Gerhard Schrödernek], ha betölti ezt a hivatalt, országunk érdekében.” Kohl vállalta a felelősséget, és a következő pártelnökválasztáson már nem indult újra, így szabaddá téve az utat utódja, Wolfgang Schäuble előtt. Eltérően Orbántól, aki nemrég visszaadta parlamenti mandátumát, Kohl a teljes parlamenti ciklus alatt parlamenti képviselő maradt, még ha a parlamenti mindennapokban már nem is vett részt.

Egy olyan elsöprő győzelem, mint a német szociáldemokratáké 1998. szeptember 27-én vagy a Tisza Párté 2026. április 12-én, megváltoztat egy országot. Megrendíti a korábbi bizonyosságokat, és egyaránt új iránykeresésre, valamint önvizsgálatra kényszeríti az új kormányzati szereplőket és a korábbi hatalmi elitet. Ebben az értelemben az 1998-as német példa tanulságos lehet a következő hónapok és évek magyarországi folyamatai szempontjából is – még akkor is, ha a kiinduló helyzetek és a politikai táborok között természetesen jelentős különbségek voltak és vannak.

A hivatalban lévők gyengeségei: gazdaság, választási kampány, a fiatalok fáradtsága

Bár a Fidesz választási vereségének elemzése még mindig tart, már most kirajzolódnak azok az alapvető tényezők, amelyek hozzájárultak Orbán súlyos választási kudarcához. Ezek közé tartozik az elmúlt négy év inflációja és a megélhetési költségek emelkedése, a Fidesz elhibázott kampánya, amely elsősorban korábbi sikerekre („Fidesz – a biztos választás”), valamint ellenségképekre épített retorikát alkalmazott (Magyar, Zelenszkij, Brüsszel). Emellett fontos szerepet játszott az úgynevezett „Orbán-fáradtság” is, amely különösen a fiatalabb generációk körében terjedt el. Mindezek következtében a választási térkép 2026. április 12-én Tisza-világoskékre színeződött.

1998-ban Németországban a csökkenő vásárlóerőnél nagyobb aggodalmat keltett a növekvő munkanélküliség, amely 1996-ban először lépte át a négymilliós határt. Különösen feszült volt a helyzet az ország keleti részén, ahol a strukturális átalakulás 17%-os munkanélküliségi rátát eredményezett. Bár a CDU/CSU és FDP alkotta szövetségi kormány adóreformmal, valamint a bérjárulékok csökkentését célzó intézkedésekkel próbálta élénkíteni a gazdaságot, ezek kudarcot vallottak, részben az SPD-vezette tartományi kormányok által a Bundesratban – Oskar Lafontaine SPD-elnök által koordináltan – tanúsított ellenállás miatt.

Németországban Helmut Kohlt 16 év kormányzás után már „béna kacsaként” (lame duck) emlegették. Bár a német újraegyesítés során, 1990 októberében még sikerült kihasználnia „az egység kancellárja” szerepéből fakadó presztízsét, és az 1990. december 2-i első össznémet Bundestag-választáson 43,8%-os erős eredményt elérnie, nyolc évvel később a helyzet már teljesen más volt. Kohl már 1997 októberében egyértelművé tette, hogy ez lesz az utolsó kancellári ciklusa, és nyíltan a CDU/CSU akkori frakcióvezetőjét, az „örök trónörökös” Wolfgang Schäublét nevezte meg utódjaként. Orbán ezzel szemben megmaradt a homályos kétértelműségnél: szó nélkül ugyan, de a Fidesz központi kampányrendezvényén, a március 15-i nemzeti ünnepen egyszerre két potenciális utódot, Szijjártó Péter külügyminisztert és Lázár János építési és közlekedési minisztert is felhívta a színpadra, és egyúttal ambiciózus célként hárommillió szavazat elérését tűzte ki.

A CDU 1998-ban olyan plakátszlogenekkel, mint a „Világszínvonal Németországnak”, „Keep Kohl!” és „Biztonság kockázat helyett” – hasonlóan a 2026-os Fidesz-mottóhoz – a kormánykoalíció biztonságát és megbízhatóságát hangsúlyozta. Ezzel szemben a rémkép, amelyet az Unió-pártok a falra festettek, az SPD és a Zöldek koalíciója volt az SED-utódpárt PDS-szel karöltve. Már 1994-ben Peter Hintze CDU-főtitkár úgynevezett „vörös zokni” kampánnyal figyelmeztetett a PDS kormányzati részvételének veszélyére. Valójában Szász-Anhaltban 1994 közepe óta egy vörös-zöld kisebbségi kormány kormányzott, amelyet a PDS tolerált (kívülről támogatott). 1998-ban a CDU olyan plakátokat is készített, amelyeken az SPD és a PDS „szocialista testvéri kézfogása” látható, a felirattal: „Vigyázz, Németország!”. Az SPD válaszul újra kiplakátolta a CDU/CSU 1994-es „vörös zoknijait”, és aláírta: „Amire a CDU-val számíthat: mindig ugyanaz a politika, mindig ugyanaz a reklám, semmi új ötlet.”

Felkapaszkodottak és reménységek: A kihívók, Schröder és Magyar

Plakátkampányában az SPD teljes egészében csúcsjelöltje, Gerhard Schröder kisugárzására épített. Alsó-Szászország miniszterelnöke, aki 54 évével lényegesen fiatalabbnak és fotogénebbnek tűnt ellenfelénél, Kohlnál, olyan SPD-plakátokról mosolygott a választókra, amelyek azt hirdették: „Németországnak új kancellárra van szüksége.” Hasonlóan Magyar Péterhez Magyarországon, Schrödert is az újdonság, a frissesség és az „elhasználatlanság” ígérete övezte. Emellett mindkét kihívó mérsékelt, középutas irányvonalat próbált képviselni. Míg Magyar korábbi Fidesz-tagként olyan választási programot tett közzé, amely lényegében ragaszkodott az Orbán-kormány alapvető követeléseihez, addig az SPD 1998-ban a „Munka, innováció és igazságosság” mottóval olyan gazdaságpolitikai programot hirdetett, amely a CDU-hoz hasonlóan az adócsökkentésre épített volna a növekedés ösztönzése érdekében. Ezt azonban olyan klasszikusan baloldali intézkedésekkel kívánták finanszírozni, mint a magánvagyon megadóztatása. Ennek ellenére a kampány során az SPD azt állította magáról, hogy az „új közép” képviselője.

Miközben a magyar miniszterelnök-jelölt 2024-ben vette át a 2021-ben Egerben alapított Tisza Pártot, és ezzel rövid idő alatt egy teljesen új pártstruktúrát vezetett győzelemre, Schrödernek az SPD-ben fáradságos munkával küzdötte fel magát. Egy állami támogatásból élő hadiözvegy fiaként, aki a középfokú és az érettségi vizsgát is esti iskolában szerezte meg, Schröder „egészen lentről” érkezett. A jogi államvizsga után hosszú intézményi pályafutás következett: 1978-ban a SPD ifjúsági szervezetének, a Jusosnak lett szövetségi elnöke, 1980-ban Bundestag-képviselővé választották, 1990-ben az alsó-szászországi tartományi SPD elnöke lett, 1994-től Alsó-Szászország miniszterelnöke, majd 1998-ban az SPD kancellárjelöltje volt.

Schrödert és Magyart összekötő elem a magabiztos fellépés és a nem szokványos magánélet. Míg Magyar a választás éjszakáján Sulyok Tamás államfő, valamint a legfelsőbb bíróság, az alkotmánybíróság és a médiahatóság vezetőinek lemondását követelte, akiket „Orbán bábjainak” nevezett, addig Schröder Juso-korszakából máig legendás az az éjszakai jelenet, amikor a kancellári hivatal kerítését ráncigálva azt kiáltotta: „Be akarok menni!”. Magyar Péter Varga Judittal, az egykori igazságügyi miniszterrel történt válása nagy médiavisszhangot váltott ki, míg Schröder négyszeresen elvált politikusként a nyárspolgárinak tartott bonni köztársaságban szenzációnak számított. Schröder ugyanakkor a választás éjszakáján visszafogottabb hangot ütött meg, és tiszteletét fejezte ki a hivatalban lévő Helmut Kohl felé, mint „várhatóan kemény ellenfél” felé.

Tapasztalatlanság és belső hatalmi harcok: az új kormány kihívásai

A vörös-zöld kormány végül 1998-ban nagy nehézségek közepette kezdte meg első hivatali ciklusát. Az egyik fő konfliktusforrás a Schröder kancellár és Lafontaine pártelnök közötti párton belüli viszály volt. Utóbbi hosszú ideig az SPD reménységének számított, az 1990-es szövetségi parlamenti választásokon azonban egyértelműen alulmaradt az „egység kancellárjával”, Helmut Kohllal szemben. Az 1994-es kampány során Lafontaine és Schröder még közösen támogatták a SPD kancellárjelöltjét, Rudolf Scharpingot egyfajta „triumvirátus” formájában. Scharping választási veresége után Lafontaine 1995-ben szoros szavazáson meg is szerezte tőle a pártelnöki tisztséget. Ekkor a következő megállapodás született: a mérsékelt Schrödert jelölték kancellárjelöltnek, a baloldali Lafontaine megtartotta a pártelnöki posztot, és az árnyékkormány pénzügyminisztere lett. „Kettőnk között egy papírlap sem fér el” – ígérte még a választási kampányban Lafontaine. A valóság azonban hamarosan mást mutatott.

Alig alakult meg a kabinet, máris megkezdődtek a belső harcok. Lafontaine a pénzügyminiszterként magasabb bérek és társadalombiztosítási járulékok mellett szállt síkra. Schröder ezzel szemben fellépett párttársa gazdaságpolitikájával szemben, amely szerinte káros volt a német gazdaságra és a tőzsdére, és különösen ellenezte Lafontaine azon törekvéseit, hogy a Bundesbankot alacsonyabb kamatlábakra késztesse. 1999. március 11-én Lafontaine végül lemondott, feladva ezzel pénzügyminiszteri posztját, pártelnöki tisztségét és szövetségi parlamenti mandátumát is. A Schröder és Lafontaine közötti törés hosszú távon megosztotta az SPD-t. 2005-ben Lafontaine tiltakozásul Schröder „Agenda 2010” reformprogramja ellen kilépett az SPD-ből, és csatlakozott a „Wahlalternative Arbeit und soziale Gerechtigkeit” (WASG) mozgalomhoz, amely két évvel később a PDS-szel egyesülve „Die Linke” néven folytatta tevékenységét. A párt először szerzett szavazatokat a szélsőbaloldal számára Nyugat-Németországban, és a mai napig gyengíti az SPD-t. 2011 óta Lafontaine Sahra Wagenknecht-tel, a Die Linke-ből kivált és 2024-ben alapított BSW (korábban Bündnis Sahra Wagenknecht, jelenleg Bündnis Sahra Wagenknecht – Vernunft und Gerechtigkeit) vezetőjével él párkapcsolatban.

Magyar ugyan gazdasági szakértőket választott a kulcsfontosságú gazdasági és pénzügyi tárcák élére: az egykori Shell-menedzsert, Kapitány Istvánt, valamint a korábbi fideszes államtitkárt, Kármán Andrást. Azonban a párt baloldali szárnyához tartozó Ruff Bálint Miniszterelnökséget vezető miniszterrel való együttműködés – a baloldali Tiszás választók elvárásait tekintve is – izgalmasnak ígérkezik. Miközben a kijelölt miniszterelnök, Magyar Péter a rá jellemző provokatív stílusban olyan videókat tett közzé, amelyeken a háttérben az immár leváltott Orbán Viktor látható a miniszterelnöki rezidencia erkélyén, és azt sugallta, hogy Orbán az adóhatóság elől az Egyesült Államokba készül menekülni, addig Gerhard Schröder saját nagyszabású önreklámjával vált sokak szemében hiteltelenné. Az olasz Brioni öltönyökben és kubai szivarral pózoló fotói, amelyek fényes magazinokban jelentek meg, sok hagyományos SPD-szavazót idegenítettek el, és kiérdemelte a „nagykutyák elvtársa” gúnynevet. Az pedig hogy Magyar a következő hónapokban mennyire diplomatikusan és tapintatosan fog viselkedni, az még a jövő zenéje.

A múlt terhe: az új ellenzék kihívásai

1999 elejére a vörös-zöld koalíciót már sokan kifulladtnak tekintették.  Az SPD-n belüli konfliktusok mellett különösen nagy csapást jelentett az új kormánykoalíció számára a CDU győzelme az 1999 februárjában tartott hesseni tartományi választáson, amelyet korábban biztos vörös-zöld sikernek tartottak. Az év végére azonban a CDU fölött is sötét fellegek gyülekeztek. 1999 novemberében az augsburgi járásbíróság elfogatóparancsot adott ki a CDU egykori pénztárnoka, Walther Leisler Kiep ellen. A vád szerint a fegyverkereskedő Karlheinz Schreibertől egymillió német márka értékű adományt vett át a CDU számára, amelyet nem vallottak be adózási szempontból. Néhány nappal később Heiner Geißler, a CDU korábbi főtitkára elismerte, hogy az Unió-pártok illegális pártadományokból származó „fekete kasszákat” működtettek. Helmut Kohl ezt egy televíziós interjúban megerősítette, és 2,1 millió márka titkos pártadományról beszélt. Az adományozóknak tett ígéretére hivatkozva azonban megtagadta azok nevének nyilvánosságra hozatalát.

A CDU adománybotránya egyre szélesebb köröket érintett. A Bundestag végül vizsgálóbizottságot állított fel, és fokozatosan egyes adományozók neve is nyilvánosságra került. Bár a botrány főszereplőire – Kiepre, Kohlra és az új pártelnökre, Schäubléra – csak csekély jogi következmények hárultak, annál súlyosabb károkat szenvedett a CDU és vezető politikusainak megítélése. Helmut Kohlnak 2000-ben le kellett mondania tiszteletbeli pártelnöki címéről, Schäuble pedig ugyanabban az évben távozott a párt- és frakcióvezetői posztról. Ekkor emelkedett fel két fiatal képviselő, akiknek rivalizálása a következő évtizedekben meghatározta a CDU arculatát. Angela Merkel főtitkár vette át a pártelnöki posztot, Schäuble helyettese, Friedrich Merz pedig a Bundestag-frakcióvezetői tisztségét. Miután Merkel a 2002-es szövetségi választások után megszerezte Merztől a frakcióvezetői posztot, Merz – aki 2009-ben az üzleti életben folytatta pályafutását – végül 2022-ben, harmadik próbálkozásra tudta megszerezni a CDU elnöki posztját belső pártriválisaival szemben. Míg Merkel 2005-ben szoros küzdelemben legyőzte Schrödert, majd 16 éven át vezette Németországot kancellárként, addig Friedrich Merz jelenleg kancellárságának második évét tölti.

A CDU pártfinanszírozási botránya a Fidesz szempontjából is tanulságos: jól mutatja, hogy egy hosszú ideig kormányzó politikai erő esetében milyen mértékben boríthatják fel a korábbi terhek a párt jövőjét. Egykor rendkívül erős és sikeres pártok, illetve hosszú ideig hivatalban lévő vezetők is súlyos reputációs veszteséget és akár teljes politikai összeomlást szenvedhetnek el. Amennyiben a Fideszt is hasonló botrányok érnék pénzügyi vagy hatalommal való visszaélés miatt – ahogyan azt Magyar Péter jelenleg látványosan hangoztatja –, akkor már most érdemes figyelni a párt második és harmadik vonalára, hogy felismerhetők legyenek a jövő fiatal reménységei és meghatározó szereplői. Ezek a folyamatok olykor szokatlan politikai karriereket indíthatnak el – mint Angela Merkel esetében keletnémet nőként –, vagy éppen hosszú, vereségekkel tarkított utat jelenthetnek, mint Friedrich Merz pályája.

Konklúzió: A hatalomváltás Németországban 1998-ban és a tanulságok Magyarország számára 2026-ra nézve

A 2026-os magyarországi politikai szereplők alapvetően más környezetben és struktúrában működnek, mint az 1998-as németországi szereplők. A Tisza párt ideológiailag sokkal kevésbé egyértelmű, új politikai képződmény, így nem igazán vethető össze a német szociáldemokráciával, amely a legnagyobb múlttal rendelkező pártok egyike Németországban. Míg a CDU soha nem rendelkezett a Fideszhez hasonló abszolút, sőt kétharmados parlamenti többséggel, így mindig koalíciós partnerre volt utalva, addig a Fidesz hosszú időn át egyedül is kormányzóképes politikai erőt képviselt. Ennek ellenére bizonyos párhuzamok mégis kirajzolódnak a hosszú ideje hivatalban lévő, „elfáradt” vezetők – Helmut Kohl és Orbán Viktor – problémái között. Hasonlóképpen összevethetők az ambiciózus, időnként öntelt fellépésű kihívók is – Gerhard Schröder és Magyar Péter –, akik saját „középre pozicionált” politikai narratívájukkal egyszerre ígértek változást és folytonosságot.

A következő hónapok egyik kulcskérdése az lesz, hogy az új kormány képes lesz-e összetartani ideológiailag sokszínű, eltérő hátterű szereplőkből álló csapatát és választói bázisát, vagy belső feszültségek és törésvonalak alakulnak ki, ahogyan az az SPD esetében is történt a Schröder–Lafontaine-viszály idején. Ezzel párhuzamosan a Fidesz számára az a stratégiai kérdés vetődik fel, hogy képes lesz-e feldolgozni a hosszú kormányzásból eredő terheket, és személyi, illetve szervezeti értelemben megújulni, vagyis „újra megtanulni járni” – ahogyan Angela Merkel egy 1999-ben a FAZ-ban megjelent vendégcikkében a CDU lassú leválását szorgalmazta Helmut Kohltól. A 16 évnyi kormányzás utáni teljes újrakezdés akkor is komoly kihívást jelentett a CDU számára, ahogy hasonló mértékű megújulási kényszer körvonalazódik a Fidesz esetében is 2026-ban.