A kisebbségi jogok elismerése Magyarországon a békés, etnikai és kulturális sokszínűségben való együttélés fontos alapkövét jelenti. Ez különösen jól látszik a Magyarországon élő német kisebbség példáján, valamint azon keresztül, ahogyan a magyarok saját történelmük feldolgozásához viszonyulnak. A magyarok ugyanis erősen történelemtudatos nép. Általánosan elfogadott körükben, hogy történelmi ismeretek és gyökerek nélkül nincs összetartozás és nincs jövő – vagy más szavakkal: nincs jövő eredet nélkül. Ennek a nemzeti tudatnak az is szerves része, hogy 2012 óta január 19-e hivatalos emléknap, amelyen a magyarországi németek elűzésére és elhurcolására emlékezünk. Ez egy nemzeti és európai tragédia, amelynek feldolgozásából tanulságokat lehet levonni a sokszínűségről, a kisebbségek védelméről és a szolidaritásról.

 

A második világháború befejezését követően, 1946. január 19-én indult el az első deportálóvonat a budaörsi pályaudvarról, amelyen a német származású magyarok kénytelenek voltak hátrahagyni magyar hazájukat. Ezzel megkezdődött a magyarországi németek kényszerkitelepítése. 1946 és 1948 között a német közösség felét, azaz mintegy 220.000–230.000 embert akaratuk ellenére deportálták Magyarországról, többségüket az amerikai, körülbelül egyötödüket pedig a szovjet megszállási övezetbe. Mindez a kollektív bűnösség elve alapján történt, arra hivatkozva, hogy minden német felelős a nemzetiszocializmusért és annak atrocitásaiért.

A kitelepítés és az elhurcolás azonban nem csak Magyarországon történt meg.  A második világháború győztes hatalmai az 1945 augusztusában tartott potsdami konferencián rögzített XIII. cikkben úgy határoztak, hogy „a Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon maradt német lakosságot vagy annak egy részét Németországba kell szállítani”. Ennek következtében a háború utáni években összesen 12–14 millió németet telepítettek ki Kelet-Európából. A legtöbben – mintegy hétmillió ember – Lengyelországból és a Baltikumból származtak, hárommillióan pedig Csehszlovákiából. Ehhez képest a Magyarországról kitelepített mintegy 200.000 német száma viszonylag alacsonynak tűnik. Ráadásul Lengyelországgal és a Szudétavidékkel ellentétben a magyarországi németek fele végül Magyarországon maradhatott, mivel a „svábok” áttelepítésének eredményei messze elmaradtak az akkori kormány terveitől. Körülbelül 340.000 dunai sváb, – akiket már a kitelepítési listákon nyilvántartásba vettek, – végül nem került deportálásra. Ez a kudarc egyrészt a szövetségesek elutasító hozzáállásának volt köszönhető, akik megtagadták a kitelepítettek további befogadását a saját megszállási övezeteikben. Másrészt a magyar hatóságok adminisztratív hiányosságaival is magyarázható, amelyek nem tudták kellőképpen összehangolni a szállításokat, valamint a kitelepítési és a földreform keretében történő betelepítési folyamatokat.

Az akkori magyar állam által elkövetett bűn tudatában a magyar parlament már az 1990-es rendszerváltás után elhatárolódott a kitelepítéstől, az Alkotmánybíróság pedig hatályon kívül helyezte az 1945-ös „kollektív bűnösségről” szóló törvényeket. Öt évvel később az akkori kisebbségi ügyekért felelős államtitkár, Tabajdi Csaba a magyar kormány nevében bocsánatot kért a kitelepítésért. A deportálások kezdetének 60. évfordulóján, 2006-ban Budapesten, Budaörsön – a kitelepítések történelmi kiindulópontján – létrehozták az országos központi emlékhelyet, ahol egy emlékművet is felállítottak. Az emlékünnepségen az akkori államfő, Sólyom László kijelentette: „Államfőként bocsánatot kérek a kiűzött sváboktól (magyarországi németektől) és családjaiktól az őket ért sérelemért és igazságtalanságért, és meghajlok a kiűzöttek emlékműve előtt abban a reményben, hogy a magyarországi németek itt újra otthonra lelnek.”

Egy ilyen emlékezetkultúra további következetes mérföldköve volt, hogy a magyar Országgyűlés 2012-ben egyhangúlag elfogadta a FIDESZ és a KDNP kormánykoalíció határozati javaslatát, amely a január 19-i napra vonatkozó éves emléknap létrehozásáról szólt. A kitelepítés tragédiájának 70. évfordulóján, 2016-ban Orbán Viktor magyar miniszterelnök szavai egyrészt hangsúlyozták a magyarországi németek jelentőségét a magyar társadalomban, másrészt pontosan leírták, hogyan emlékeznek Magyarországon az őshonos kisebbségekre. „A magyarországi németek a mai napig is rendelkeznek egy olyan kultúrával, amelynek szálai mélyen befonódtak a magyar kultúra szövetébe. Ha ezeket a szálakat kihúznánk, az egész szövet szétesne. A magyar sváb közösség a magyar kultúra szerves és elidegeníthetetlen részét képezi. Ha hetven évvel ezelőtt a kitelepítettek magukkal vitték volna mindazt, amit a magyarországi németek vagy német származású emberek letelepedésük óta a magyar gazdaság és kultúra érdekében tettek, akkor Magyarország ma lényegesen szegényebb lenne” – mondta a miniszterelnök.

A szimbolikus megemlékezési és elismerési formákon túl a 2010 óta hivatalban lévő Orbán Viktor vezette kormány a Magyarországon élő tizenhárom őshonos nemzetiség támogatását kisebbségpolitikájának központi elemévé emelte. E közösségek már 1994 óta átfogó önkormányzati jogokkal rendelkeznek; a helyi önkormányzati választásokkal párhuzamosan nemzetiségi önkormányzati választásokat tartanak, melyek intézményesített formában biztosítják a kulturális autonómiát. A 2011-ben hatályba lépett új Alaptörvénnyel, valamint az azt követő nemzetiségi törvénnyel a jogi keret jelentős mértékben továbbfejlődött, ugyanis a nemzetiségeket kifejezetten államalkotó tényezővé nyilvánították, s ezzel történelmi és társadalmi jelentőségük alkotmányos szinten is rögzítésre került. 2014 óta emellett intézményesen biztosított részvétel illeti meg őket a parlamenti törvényhozási folyamatban is. A 13 nemzetiség mindegyike a parlamenti választásokon egy nemzetiségi listán keresztül küldhet szószólót a Magyarországi Nemzetiségek Bizottságába. Ha pedig a képviselő eléri a 25%-os kedvezményes szavazati küszöböt, teljes szavazati joggal rendelkező rendes mandátumot is szerezhet. Míg a képviselők a kisebbségeket érintő törvényjavaslatoknál gyakorolhatják beleszólási jogukat, a nemzetiségi listáról választott szószóló minden szavazáson egyenjogú résztvevőként vesz részt. Eddig kizárólag a német kisebbség tudott ilyen mandátumot szerezni, amelynek 2018-ban és 2022-ben is sikerült saját listájáról képviselőt küldenie a parlamentbe.

A kulturális sokszínűség és identitás megerősítését célzó szellemi és anyagi támogatásnak köszönhetően az elmúlt 15 évben megsokszorozódott a német nyelvű óvodák és iskolák – és ezzel együtt a tanulók száma is. Hasonlóképpen jelentősen nőtt azok száma is, akik németnek vallják magukat, vagy a német nemzetiséghez tartozónak tekintik magukat, és mára közel 150.000 főt tesznek ki. Hasonló fejlődés figyelhető meg Magyarország másik tizenkét őshonos nemzetisége esetében is. Ilyen példamutató kisebbségi jogokkal Magyarország az Európai Unión belül úttörőnek számít. Ezt több alkalommal a német szövetségi kormány kisebbségi ügyekért felelős megbízottjai is elismerték – függetlenül az adott kormányzati összetételtől és a delegáló párttól. Mindez azt is mutatja, hogy a sok esetben kisebbség- és EU-ellenesnek bélyegzett magyar kormány egyáltalán nem áll ellen az EU-nak és a kisebbségeknek, hanem inkább a „sokféleség az egységben” elv védelmezője és támogatója. Magyarország más területeken is hasonlóan pro-európai magatartást tanúsít, mint például a fegyveres erők fejlesztése és a védelmi politika, a klímasemleges gazdaságra való átállás vagy az EU bővítési politikája terén. Ezért egy magyar felhívás mindannyiunkhoz: beszéljünk egymással, ne egymásról, és tanuljunk egymástól. Európa jövőjéért.