A magyarországi kormányváltással egy átfogó irányváltás is körvonalazódik. Az ország egyik pillanatról a másikra „Európa-pártivá” vált. De hogyan történhetett ez? És mindenekelőtt: miért?

 

A magyarországi kormányváltás után kézzel fogható a megkönnyebbülés és a remény Berlinben és Brüsszelben, miután a Duna menti országot 16 éven át irányító Orbán Viktort (Fidesz) leváltották. Utódját, Magyar Pétert (Tisza) itthon és külföldön egyaránt a remény hordozójaként ünneplik. Ennek kevésbé van köze az ország konkrét szakpolitikai irányvonalának esetleges változásaihoz, s sokkal inkább szól arról, hogy az európai vezetők belefáradtak Orbán Viktor személyébe, és újrakezdést kívántak Budapesten.

Orbán ismételten rámutatott olyan vitatott uniós szakpolitikai kérdésekre, mint a versenyképesség, a migrációs politika vagy az Ukrajna-politika – mindezt azonban nagy vehemenciával és negatív kommunikációval tette, így még a helyes célkitűzésekkel és hasznos javaslatokkal sem tudott érvényesülni. Kormányzásának konkrét eredményei figyelemre méltó sikereket mutattak fel, amelyek azonban végül már senkit sem érdekeltek, hiszen többé már nem ez volt a lényeg. Ráadásul az sem bizonyult hasznosnak, hogy az Európai Néppártból való kilépéssel szövetségeseket veszített, így uniós szinten is felvetett hatalmi kérdéseket.

Politikai irányváltás?

A történelmi fölénnyel megválasztott Magyar Péter a magyar többségi választási rendszernek köszönhetően kétharmados parlamenti többséggel rendelkezik, amellyel alapjaiban változtathatja meg az állami berendezkedést. Többször is kijelentette, hogy a választóktól kapott erős felhatalmazást egyben arra irányuló megbízatásként is értelmezi, hogy megváltoztassa hatalomgyakorlásának alapvető pilléreit. Hiszen a 2026. április 12-i választással rendszerváltás is történt.

Nagy lendülettel kezdett hát hozzá az államapparátus átalakításához: az államfőt egyedi törvényhozással távolították el hivatalából, korlátozták az országgyűlési választáson való passzív választójogot, sőt egy nyolcéves hivatali időkorláttal még elődje esetleges visszatérését is ellehetetlenítették. Az alkotmányos szervek további vezetőit szintén leváltották, illetve leváltják. Az előző kormányzat hatalmi struktúrájának központi pozícióit fokozatosan visszabontják: hivatalokat, intézményeket, alapítványokat.

Ezzel Magyar egyértelműen maga javára döntötte el a hatalmi kérdést. Érdekes módon azonban ez a radikális átalakítás nem jár együtt a fontos szakpolitikai területek újragondolásával; konkrét szakpolitikai kérdésekben az ország figyelemre méltóan stabil marad. A foglalkoztatási, család- és társadalompolitika, valamint a belső biztonság területén alig várható változás. Más szakpolitikai területeken sincs kilátásban radikális újrakezdés. Sokkal inkább az a mottó érvényesül: megtartani a bevált dolgokat, és finomhangolni azokat.

Ez különösen igaz a nagy figyelemmel kísért migrációs politikára és az Ukrajna-politikára. Az új miniszterelnök kijelentette, hogy elismeri elődje érdemeit a határvédelem és az illegális migráció visszaszorítása terén. Ezt összekapcsolta az Európai Unió Bíróságának Magyarországgal szemben hozott vitatható döntésének kritikájával, sőt, ezen a téren még szigorítani is kíván a politikán, mivel a jövőben még legálisan sem érkezhetnének vendégmunkások az országba.

Az Ukrajna-politikában csatlakozott az előző kormány feltétel nélküli követeléseihez, amelyek az ukrajnai magyar kisebbség helyzetének javítását célozzák. Az orosz energiaimportot és az alacsony energiaárakat is fenn kívánja tartani. Egy, a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak adott interjúban még a német AfD-vel szembeni „tűzfalat” is bírálta. A megfigyelők értetlenül álltak a helyzet előtt: akkor mégsem történik alapvető változás? Minden marad a régiben?

Konfliktus és együttműködés

Magyar első hivatali intézkedései és nyilatkozatai csak első látásra ellentmondásosak, valójában lépései belső logikát követnek. Ennek alapja egy egyszerű feltevés: ha vannak barátaink és szövetségeseink Brüsszelben, Berlinben és a többi fontos uniós fővárosban, akkor belpolitikai szinten sok mindent megvalósíthatunk anélkül, hogy állandóan magyarázkodnunk kellene miatta. Ugyanígy érdemi kritikát is meg lehet fogalmazni Brüsszel politikájával szemben, amennyiben az ember betartja az ottani játékszabályokat. Ezek pedig nem szakpolitikai, hanem hatalompolitikai szempontokon alapulnak.

Ennek megfelelően nem megkérdőjelezni kell a tisztségviselőket, pártokat, hálózatokat, struktúrákat és folyamatokat, hanem saját célokra kell felhasználni őket. Emellett fontos, hogy a releváns szavazások során ne maradjon figyelmen kívül az európai szolidaritás, ne érje kritika a brüsszeli hatalmi hálózatokat, sőt talán még azok részévé is kell válni. Ha pedig erre barátságosan, Európa iránti lelkesedéssel és szimbolikus politizálással kerül sor, máris a győztes oldalon találhatja magát az ember, és többet érhet el saját országa számára. Az uniós elit kitörő örömmel fogadta, amikor a magyar parlamentben kitűzték az európai zászlót és felcsendült az európai himnusz.

Magyar első részsikere a befagyasztott uniós forrásokból 16 milliárd euró esetleges felszabadítása. Mit kér azonban cserébe Brüsszel? A Magyar által elmondottak szerint tulajdonképpen nem is olyan sokat: „A 16 milliárd felszabadításának egyetlen ára az Orbán-féle korrupció teljes felszámolása volt. Ezt örömmel megtettük.” Ehhez kapcsolódott az Európai Ügyészséghez való csatlakozás, amely így immár Magyarországon is végrehajtási jogköröket kap.

Emellett fel kellene számolni a vagyonkezeléssel foglalkozó közjogi alapítványokat, köztük számos egyetem fenntartó alapítványát is. Megszüntetik az alapítványi egyetemek modelljét, vagyonukat pedig állami ellenőrzés alá vonják. A kormány így közvetlen vagyonkezelési és igazgatási jogokat kap, amire – szerintük – az uniós források megszerzéséhez volt szükség. A Bizottság ugyanakkor csupán szigorú átláthatósági és összeférhetetlenségi szabályokat követelt, nem pedig a struktúra felszámolását. Ezzel az indoklással korábban kizárták az Erasmus-programból azokat a hallgatókat, akik ezekben az alapítványi egyetemekben tanultak.

A kormány most egy lépéssel tovább megy, és Brüsszel állítólagos követelését saját érdekei érvényesítésére használja fel. Brüsszel ugyanis nem kívánt beavatkozni az ilyen részletkérdésekbe, hanem csupán alapvetőbb problémákat kívánt rendezni. Társadalompolitikai kérdésekben, például a gyermekvédelem, a Pride-felvonulás betiltása és a migrációs politika terén azonban a Bizottság éles kritikát fogalmazott meg, a magyar gyermekvédelmi törvényt az Európai Unió Bírósága elé vitte, és elérte Magyarország elmarasztalását.

2024 júniusában ugyanez a bíróság a magyar migrációs politika miatt 200 millió eurós pénzbírságot, valamint napi egymillió eurós bírságot szabott ki. Amit időközben egész Európában külső határvédelemként alkalmaznak, azt Magyarország esetében pénzbírsággal szankcionálják. Sőt, Lengyelországnak az EU még a külső határ védelmének költségeit is megtéríti, míg Magyarországtól ezt évek óta megtagadják.

Most sok minden arra utal, hogy Magyar, mint Európa-barát, tiszta kezű politikus és az európai szövetségesek reménysége, végső soron többet hozhat ki Magyarország számára, mint Orbán. Ennek oka egyszerű: Magyar betartja az előírásokat, nem kérdőjelezi meg teljes egészében a rendszert, és természetesen lemond minden harcias retorikáról az EU-val szemben – ellentétben elődjével, aki időről időre még Brüsszel megrohamozásával is fenyegetőzött. Így Magyar pénzt, beleszólást és támogatást biztosíthat magának. Ez egyaránt vonatkozik belpolitikai programjának megvalósítására és az uniós források felszabadítására. Mindezek mellett még megengedhet magának időnként egy-egy élesebb megjegyzést Brüsszel vagy Berlin címére is.

Összegzés

Hosszú évek stagnálása után az új magyar miniszterelnök új alapokra helyezheti a magyar-német és az európai-magyar kapcsolatokat. Elődje állítólagos szabálysértései formálisan a demokrácia, a jogállamiság és a korrupció területére vonatkoztak, valójában azonban ennél mélyebbre nyúltak. Orbán nemcsak az EU elégtelen szakpolitikai területeit bírálta nyíltan, hanem annak hatalmi mechanizmusait, struktúráit és folyamatait is kritizálta, sőt, még az EU legitimitását is megkérdőjelezte. Ennek csúcspontját a jelenlegi Bizottsággal szembeni, pártpolitikai indíttatású szembenállás jelentette, amikor bizalmatlansági indítvánnyal akarta azt megbuktatni. Ez már túl soknak bizonyult a brüsszeli döntéshozók számára, mivel kritikát ugyan meg lehet fogalmazni, de csak kellően adagolva és bizonyos határokon belül maradva.

Aki azonban alapvető kritikát fogalmaz meg a személyi állománnyal, a struktúrával és a politikával szemben, gyorsan ellenségekre talál. Ha ráadásul mindezt védőháló és biztosítékok nélkül teszi, a végén igencsak beszűkül a mozgástere. Egy alternatív politikai elképzelés így – erős és befolyásos hálózat híján – nem éri el azt a kritikus tömeget, amely ahhoz szükséges, hogy változást idézzen elő Brüsszelben.