Miközben Magyar Péter, a magyarországi választások győzteseként új kormányt alakít, addig Németországban a fekete-vörös koalíció egyéves évfordulójához érkezve komoly feszültségek tapasztalhatók. Arra a kérdésre, hogy tudja-e garantálni, hogy a szövetségi kormány a törvényhozási ciklus végéig fennmarad, a német kancellár, Friedrich Merz sejtelmesen így válaszolt: „Semmire nincsen garancia.”

 

2025. május 6-án Friedrich Merz (CDU) lett a Németországi Szövetségi Köztársaság tizedik kancellárja – ugyanakkor elsőként úgy, hogy a beiktatás elfogadásához szükséges többséget csak a második szavazási fordulóban tudta megszerezni. Ez a kezdeti hátrány mintegy súlyos jelzálogként terheli a kereszténydemokrata politikus kancellárságát. Reális politikai alternatívák hiányában Merz csak a szociáldemokratákkal (SPD) tudott koalícióra lépni, akik ennek borsos politikai árat szabtak. A választási kampányban meghirdetett irányváltást („Vége a baloldalnak” – fogalmazott Merz a 2025. februári Bundestag-választás előtti napon) a kormány vagy nem tudta, vagy éppen nem akarta megvalósítani. Sokakban tehát az a benyomás alakult ki, hogy a korábbi baloldali-liberális kormány projektjei ugyanúgy folytatódnak.

Németország 2025. február 23-án nagy többséggel a politikai irányváltás mellett tette le a voksát. Ennek egyik szemléletes példája az úgynevezett adósságfék, amelynek fenntartása mellett három párt – a CDU, az FDP és az AfD – érvelt; ezek együttesen 54%-kal egyértelmű többséget képviseltek ebben a kérdésben. Érdekes, hogy éppen ez a kérdés vezetett a korábbi úgynevezett „jelzőlámpa-koalíció” felbomlásához 2024 novemberében. Nem csak ez a központi választási ígéret került azonban felrúgásra, hanem a helyzetet még inkább fokozta, hogy az Unió-pártok összesen mintegy 850 milliárd eurós hitelfelvétellel „vásárolták meg” az SPD és a Zöldek politikai támogatását. Utóbbiak szavazataikkal több alkalommal is kisegítették a CDU/CSU-t, például 2025. március 18-án is, amikor az ezzel kapcsolatos alaptörvény-módosítást még a régi Bundestag fogadta el – ami ugyan jogilag helytálló eljárás volt, ám jogpolitikai és -etikai kérdéseket is felvet.

Azon látványos szakpolitikai területeken, ahol a CDU/CSU radikális irányváltást helyezett kilátásba – így az önrendelkezési törvény, a kannabisz legalizálása, a választójogi reform vagy az állampolgársági szabályozás kérdésében –, szinte semmilyen érdemi előrelépés nem történt. A migrációt érintően ugyan születtek bizonyos helyes irányba mutató döntések, ám ezek inkább csak csekély hatású, részleges lépéseknek tekinthetők. Általánosságban elmondható, hogy Friedrich Merz és az Unió-pártok helyesen azonosítják a problémákat, tehát nem a felismerési képességgel van a gond; sokkal inkább a megvalósítás jelenti a kihívást, mivel az SPD-vel együttműködve alig kivitelezhetők mélyreható reformok. Merz kiváló politikai elemző, aki gyakran jut helyes következtetésekre, ám mivel ezekből nem következnek konkrét politikai cselekvések – jóllehet pozíciójából fakadóan döntéshozó szerepet tölt be –, felismerései többnyire politikai következmények nélkül maradnak. A kormányalakítás évfordulójára időzítve pedig az SPD élesen bírálta a kancellár azon kijelentéseit is, amelyekben a munkavállalók körében a betegállomány magas németországi arányát és a „work-life balance” kérdését kritizálta. Mindez tartósan megzavarta a koalíción belüli békét.

Berlini politikai körökben már egy kisebbségi kormány lehetőségéről is beszélnek. De hogyan működhetne mindez az AfD részvétele nélkül? Maga a kancellár is kizárja az együttműködés lehetőségét az AfD-vel, annak ellenére, hogy a legfrissebb Forsa-felmérés szerint a CDU/CSU támogatottsága 22%, míg az AfD 27%-on áll. A jelenlegi kormány az SPD-vel, amely 12%-on áll, már nem rendelkezik többséggel; még a Zöldek (15%) bevonásával sem érnék el az 50%-ot. Ráadásul a választók 84%-a rossznak tartja a kormány teljesítményét, ami történelmi mélypontot jelent.